1963. május 23. Borús és esős este. A Bornholmer utcai határátkelő előtt egy BMW Isetta áll. A sofőr át akarja lépni a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti szigorúan őrzött határt. A kelet-német oldalon a határátkelőhelyen autók sora várakozik. A sofőrök és a katonák idegessége egyaránt érezhető. Az őrkutyák ugatnak. Több mint egy óra elteltével az Isetta végre a sorompóhoz ér. A komor arcú határőrök ellenőrzik a papírokat és átvizsgálják az autót. Minden pillanat kínszenvedés a fiatal sofőr számára – és még inkább az Isetta apró motortérben rejtőző potyautas számára. Kívülről tompa hangok szűrődnek át a szűk rejtekhelyre. Csak néhány milliméternyi fém védi őt az őrök kutató tekintetétől. Hirtelen kinyílik a motornyílás ajtaja, és egy zseblámpa világít befelé. Visszatartja a lélegzetét... Ha az őrök most megtalálják, a szabadságba való menekülési kísérletéért egyirányú jegyet kap egy kelet-német börtönbe.

Klaus-Günter Jacobi – a közel két méter magas, fehér sörényű férfi – egy zöld gránitlapos kerek asztalnál ül. A 79 éves férfi szívesen fogad bennünket apró berlini lakásában, hogy interjút készítsünk vele. Fából készült szekrényekkel, báránybőrrel borított nádszékekkel és egy kicsi, régi, poros katódsugárcsöves tévével van berendezve. Az erkélyről éppen csak látszik a Teufelsberg a távolban. A Teufelsberg, vagyis az Ördöghegy a hidegháború idején kémállomás volt, ahol az USA lehallgatta és zavarta a Szovjetunió által irányított keleti blokkból érkező rádiójeleket.

Jacobinak tetszik a kilátás. Emlékezteti őt arra, hogy a két Németország történelme milyen szorosan kapcsolódik az övéhez.

Klaus-Günter Jacobi 1940-ben született Pankowban, Kelet-Berlin egyik kerületében. Apja katonatiszt volt, anyja pedig háziasszony. A háború után a kelet-német kommunista párt került hatalomra, amely meghatározta a család szerény életét. „Mindig reménykedtünk abban, hogy jobb lesz – mondja Jacobi – de nem lett jobb.”

1958 októberében, amikor a párt eltörölte az élelmiszerjegyeket, és a rendszert kritizálókat egyre inkább az állam ellenségének nyilvánították, Jacobiék összecsomagoltak és elmenekültek. Új nyugat-berlini otthonukból figyelték, ahogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak: hogyan veszi el Kelet-Németország a polgárok mozgásszabadságát azzal, hogy szögesdróttal ellátott kőfalakat húznak fel; hogyan ásnak alagutakat a kelet-berliniek, vagy hogyan próbálnak teherautókkal áthajtani a kelet-németek által „antifasiszta védőbástyának” nevezett területen, hogy a szabadságba meneküljenek; hogyan bukik el sok kelet-német szökése, és hogyan kerülnek börtönbe. Legalább 140 ember halt meg a berlini falnál, sokakat közülük a kelet-német határőrség lőtt le.

1962 novemberében, alig több mint egy évvel a fal felhúzása után Manfred Kostert besorozták a kelet-német Nemzeti Néphadseregbe. 1963. június 1-jén kellett volna szolgálatra jelentkeznie. Meggyőződéses pacifistaként úgy érezte, hogy ennél bármi jobb – és úgy döntött, hogy disszidál. Elege volt Kelet-Németországból, abból, ahogyan az kémkedett és elnyomta saját polgárait. Elvették a szabadságát, így nem maradt más hátra számára, minthogy elhagyja az országot.

Az újonnan épített fal szinte lehetetlenné tette a menekülést. Túl nagy volt a kockázata annak, hogy ha átmászik rajta, felfedezik és lelövik. Kosternek más kiutat kellett találnia. Ekkor eszébe jutott régi barátja, Klaus-Günter Jacobi. Talán neki lenne egy ötlete. De hogyan érhetné el őt a város másik részén? És hogyan tervezhetnék meg titokban a szökést?

Koster gyorsan eldöntötte, hogy meg kell látogatnia Jacobit Nyugat-Berlinben. Meg kellett találnia a kiosonás módját. Manfred bátyja, Hans ekkor már Nyugatra ment. Így amikor Hans meglátogatta őt, Manfred elvette Hans nyugat-német személyi igazolványát, és egy éjszakára átjutott vele. Mivel a testvérek majdnem úgy néztek ki, mint az ikrek, Manfrednek nem okozott gondot Nyugat-Berlinbe menni. Teljesen váratlanul jelent meg Jacobi ajtajánál. És ez volt az az éjszaka, amikor Jacobi kitalálta a tervet, hogy BMW Isettájával átcsempészi barátját a határon.

Ahogy Klaus-Günter Jacobi élete is része Németország háború utáni történelmének, úgy a BMW Isetta is az, legalábbis Nyugat-Németországéban (➜ Kis autó nagy történelemmel). Akkoriban a német lakosság mindössze két százalékának volt pénze arra, hogy autót vásároljon. Így amikor az apró autó 1955-ben először került a bemutatótermekbe, és ára mindössze 2550 német márka volt (ma körülbelül 1450 dollár), a legtöbb háztartás megengedhetett magának egyet. És még ha csak 13 lóerős motorral és 80 kilométer/órás maximális sebességgel rendelkezett is, még mindig tudott futni – és a mai napig is tud, ahogy azt a klasszikus autók gyűjtői tudják (➜ BMW Isetta: tippek egy klasszikus autószakértőtől).

Jacobi 1961-ben látta meg első Isettáját (Németországban „buborékautónak”, illetve „összebújós kocsinak” is nevezik) egy kereskedő kirakatában, közvetlenül kedvenc bárja, a Bathtub mellett. Mindössze 1500 márkát fizetett, hogy elhajthasson a kis piros-fehér BMW Isettával.

Emlékszik, hogy Párizsba vezetett az autóval, hogy meglátogassa a nővérét, csodáló női pillantások között autózott, kidugva fejét a napfénytetőn, miközben a gyalogosok és a többi sofőr bámult rá. De az igazi élmény, amely kiemelkedik a többi közül, az a Kelet-Németországból való szöktetés.

Egy mindössze 140 centiméter széles és 228 centi hosszú autót használni a keleti blokkból való disszidálásra, egyszerre volt zseniális és őrült ötlet. 

Zseniális, mert senki sem gyanította volna, hogy egy ilyen kis autó, vagy ahogyan néha becsmérlően nevezték, egy „pótüléses motor” képes egy potyautast elrejteni. A nagyobb járműveket ezzel szemben a DDR-őrök lelkiismeretesen átvizsgálták, és néha még meg is mérték, hogy nem építettek-e beléjük rejtekhelyeket.

Őrültség, mert hogyan is lehet elrejteni egy felnőtt férfit egy kétüléses autóban egy szigorú ellenőrzés során? Az őrök aprólékosan átvizsgálják a belső teret, majd egy tükör segítségével az egész autót megvizsgálják alatta. Az egyetlen lehetőség, amit Jacobi látott, egy üreg az ülés mögött, amely közvetlenül a motor mellett van.

Szerencsére Jacobinak megvolt a szakértelme ahhoz, hogy Isettáját menekülő járművé alakítsa át – 1956 és 1959 között autószerelőnek tanult. Ezután továbbképezte magát vezetéstechnikai tanárrá, miközben némi pénzt keresett abban a műhelyben, ahol a képzést végezte. Így volt egy biztos helye, ahol átalakíthatta az autót, és a garázsban megvolt minden szerszám, amire ehhez szüksége lehetett: kalapács, véső, fűrész és festék.

1. Vegye ki az ülés mögötti tárolódobozt, majd később hegessze vissza négy centivel magasabbra. Így felszabadul egy kis hely a módosítások és a potyautas számára.
2. Vegye ki az ülést és a pótkereket, és fűrészeljen egy 50 centi x 50 centi méretű bemeneti lyukat a hátsó panelként szolgáló fémlemezdarabba.
3. Szerelje le a kipufogócső burkolatát, és távolítsa el a légszűrőket és minden mást, ami felesleges helyet foglal. 
4. A műszaki módosítások és az utas helyzete miatt a kipufogócsövet meg kell hajlítani.
5. Szereljen fel egy lemezből készült padlólapot a felfüggesztéshez, hogy a potyautas ne égjen meg a forró kipufogótól. 
6. Csiszoljon le mindent, hogy újra tökéletesen sima legyen, és vágja le a hátsó sárvédő egy részét, hogy ne súrolja a földet a potyautas súlya és ne keltsen gyanút. 
7. Az utolsó módosításra a szökés napján kerül sor: a nagy, 13 literes tankot, amelyet Jacobi már levett a tartójáról, lecsatlakoztatják a benzincsőről. A tartály helyére egy kis kanna kerül, alig nagyobb, mint egy olajkanna – két liter benzin elég lesz ahhoz, hogy barátját átjuttassa a határon...

Jacobi elsősorban azért vállalkozott erre a küldetésre, hogy segítsen barátjának – de élvezte a tiltott dolog izgalmát is. Ellenállást akart tanúsítani egy igazságtalan önkényuralmi állammal szemben, ahogyan ő és Manfred Koster tették ezt fiatalon, mielőtt Jacobiék el nem menekültek. Amíg a határ még nyitva volt, ők ketten minden nap nyugatra mentek, hogy bőrkesztyűt, kávét, harisnyanadrágot, banánt és cigarettát vásároljanak. Mindezt hazavitték keletre, ahol „nagyon jövedelmezően” házaltak vele – jegyzi meg Jacobi, miközben barna szemeiben huncut tekintet jelenik meg, amikor fitalaságára gondol. Kémkedni a határőrség után, feljegyezni, mikor váltanak műszakot az őrök, feltérképezni az őrök járőrözését: ezt csinálták minden nap. „Gyakorlatilag profik voltunk.”

De elvezetni egy autót, amellyel a barátját a szabadságba juttatja – ez becsületbeli ügy volt. A probléma az volt, hogy mivel Kelet-Németország nem ismerte el Nyugat-Berlin-t Nyugat-Németország részeként, Jacobi nyugat-berliniként nem utazhatott be Kelet-Németországba. Ezért más sofőrt kellett találnia. Végül talált nyugat-német diákokat, akik pusztán meggyőződésből szívesen segítettek a szökési kísérletek megszervezésében.

Először egy orvostanhallgató volt, aki a BMW Isettát vezette volna. De a határon túli tesztvezetés során elvesztette a fejét. A határátkelőhelyen végtelennek tűnt a sorban állás ideje, és az őrök fürkésző tekintete megrémítette. Amint visszaértek Nyugat-Németországba, visszatáncolt. „Nem haragszom rá – mondja Jacobi – de igazi sokként ért. Már nem volt sok idő hátra, hogy Manfrednek be kelljen lépni a hadseregbe.”

Május 23-án, alig egy héttel azelőtt, hogy Manfrednek jelentkeznie kellett volna szolgálatra, kora reggel hirtelen megcsörrent a telefon. Két másik diák is hajlandó beugrani. Nem akarják megmondani Jacobinak a nevüket – nem vallhat be olyasmit, amit nem tud. Még aznap mindketten Kelet-Berlinbe hajtanak – az egyik az átalakított Isettával, a másik egy VW Bogárral tartalékként.

A két diák Pankowban találkozik Kosterrel, és a városon kívülre, egy földútra viszik, ahol az Isettában el tud rejtőzni anélkül, hogy bárki észrevenné. Ahogy Jacobi aznap délután megmutatta nekik, ki kell venniük a 13 literes tankot, és a minitankkal kell helyettesíteniük. A zseblámpa gyér fényében a diákoknak a tervezettnél sokkal tovább tart a tartálycsere.

A szökés majdnem meghiúsul, amikor egy gazda jön arra, hogy megnézze, mi történik a földjén. Megnyugtatják, hogy csak egy defektről van szó, és minden rendben van. Aztán Manfrédnak egy örökkévalóságnak tűnő időbe telik, mire bepréseli magát az aprócska üres helyre. Kövér esőcseppek csapkodnak a kocsira, pulzusának száguldó ritmusához igazodva.

Ugyanekkor Jacobi a Bornholmer-híd nyugati oldalán várakozik, és egyik cigarettát szívja a másik után. Folyamatosan a határra, majd az órájára néz. Mostanra húsz perccel múlt 11, és már másfél órája késnek. Újabb csikket nyom el az aszfalton. A határ éjfélkor bezár...

Aztán, közvetlenül éjfél előtt felemelkedik a sorompó, és az Isetta és a VW is átlépi a határt.

Miután mindkét autó elhaladt mellette, elkezd futni az Isetta mellett.

„Manfred! Manfred!”

„Klaus!” jön a tompa válasz az Isetta belsejéből.

„Most azonnal kihozunk onnan.”

A Grünthaler utca egyik parkjában megáll a menet. Öt percbe telik, mire Manfred kiszabadul a szűk helyről. A lába feldagadt, a háta fáj, de ez semmi ahhoz az örömhöz képest, amit érez: végre szabad!

Még mindig maradt néhány csepp benzin a tankban, így Klaus-Günter egy győzelmi körre viszi Manfredet, ezúttal úgy, hogy ő ül az anyósülésen. Aztán mindketten másnap délig ünnepelnek.

1. Steglitzer Damm 30. (Jacobi lakása), 11 óra. Átadja az Isetta kulcsait a két diáknak.
2. Bornholmer híd, 15:55. A diákok átlépik a határt Kelet-Németországba.
   
3. A négy evangélista régi plébániatemploma, 18:05. A diákok felveszik Kostert.
4. Karpfenteich tó Heinersdorfban, 21 óra. Koster bepréseli magát az Isetta rejtekhelyére.
5. Prenzlauer sétány és Wisbyer utca, 22:30. Visszahajtanak a határhoz.
6. Bornholmer híd, 23:55. Egy óra várakozás után az ellenőrzőponton végre átlépik a határt.
7. Parkolás a Grüntaler utcában, 00:10. Koster szabad emberként mászik ki rejtekhelyéről!

Egy napon Jacobi kibelezte az Isettáját, és a roncstelepre küldte. Az átalakítás után amúgy sem ment volna át az ellenőrzésen. Az egyetlen dolog, ami még ma is megvan, az indítókulcs. Óvatosan forgatja a kezében, miközben elgondolkodik a történetben játszott szerepén. „Néha vannak emberek, akik csak egy apró pillanatra határozzák meg a világ történelmét.” Manfred Kosterrel már nem tartja a kapcsolatot. Eltávolodtak egymástól, sőt még össze is vesztek. Ahogy múlt az idő, külön utakon folytatták az életüket. De a csodálatos szökést, amit ő tervezett, soha nem fogja elfelejteni.

Bár a fal leomlása óta 30 év telt el, Klaus-Günter Jacobi nem hajlandó elengedni a két Németország történelmét. Ma idegenvezetőként dolgozik a Friedrich utcai Berlini Fal Múzeumban. Az évente több mint 850 000 látogató közül szinte senki sem tudja, hogy az átalakított menekülőautó agya most a Checkpoint Charlie legfelső emeleti ablakából bámul kifelé. De hát senkinek sem kell tudnia, gondolja. Az igazi eredmény az, hogy most már tudjuk, hogy igazságtalanságok történtek, és hogy voltak, akik visszavágtak.

„Fel kellett áldoznom az Isettámat, de megérte.”